A távoktatás margójára

5
perc olvasás

A távoktatás margójára

2020/04/19 - 11:13
Rovat:

        Délután van, leülnék meginni a kávém. Pitty. A messengerem szót kér magának. Ha gyerek, szülő a leckével, én meg nem nézem! Csak a család és a legközelebbi barátok üzenetét olvasom most el – fogadkozom erősen. Megnézem. Jaj, de aranyos! Látom befotózva egyik icipici diáklányom, ahogyan hasal az ágyon, kiölti a nyelvét, homlokát ráncolja, úgy koncentrál a leckeírásra. Természetesen írok anyukának, hogy ültesse az íróasztalhoz! Homloktól hosszú vonalzóval lemérni a távolságot a füzetig, a tollat megcsippenteni… És hogy mennyire ügyes, mert kész is a lecke.

        Elsőseim vannak. Tizenöt apró, szeretetéhes, tudásra szomjazó fiú és lány. A város minden szegletéből, faluról is. Teljes és csonka családokból. Értelmiségi és munkás szülők, munkanélküliek gyerekei. Sokan a társadalom perifériájára szorulnak lassan, vagy már ott vannak. Elsős tanítóként hatalmas csodákat tapasztalok. Hogyan tanul meg olvasni az a gyerek, akinek a beszédét szeptemberben még nem is értettem. Hogyan írja le a szemem láttára első betűjét az, aki ceruzát nem nagyon fogott azelőtt. Hogyan számolja apró ujjacskáival az első feladatokat az, akinek hiába magyarázom, hogy ha neki van három csokija, a húgának négy, az mennyi is. Sorolja fel szlovákul a családtagjait az, akinek sajnos magyarul is nehéz összeszedni a „családot”…

        Ettől a csodától fosztott meg minket a járvány.

Tudom, szükséges az iskolák bezárása, természetesen helyeslem is, mégis… Jobban örülnék, ha itt ülnének a gyerekek velem szemben. Egészségesen, persze. Mert a tanító elsősorban a személyiségével tanít. A jelenlétével, a példájával. Ez hiányzik, a közlésnek, tanításnak ez a nonverbális módja. Hiányzik, hogy nem bátoríthatom őket egy mosollyal, vághatok grimaszt a bakiknál… A messenger szívecskéje meg mosolygó fejecskés jele nem elég.

        A telefon megint jelez, videót kapok. Az egyik kisfiú locsolóverset mond. Szépen lassan érkeznek a leckék vissza, én átnézem, kijavítom, dicsérek. Osztályozok. A felsőbb utasítások kétnaponta változnak. Osztályozzak. Ne osztályozzak. Én bizony jutalmazok! Még az anyukákat, apukákat, nagymamákat, nagytesókat is dicséretben részesítem. Mert nekik sem könnyű. Nem várhatom el tőlük, hogy helyettesítsenek. Tanító vagyok, ez a hivatásom, ez a szuperképességem, hogy tanítok. Nem háríthatom rájuk a felelősséget. A feladatomat. Nem avatkozhatok be túlzottan a családok életébe azzal, hogy olyan mennyiségű és minőségű feladathalmazt dobok rájuk, amivel mi szervezett formában, sokéves gyakorlattal esetleg vele bírunk.

        Iskolánk vezetősége ismertette velünk az online tanítás módszereit és a többi információt a távoktatással kapcsolatban. Mit válasszak?

Egy elsősnek nem küldhetem el, hogy tanuld meg olvasni a cs betűt, írd le, számold ki a munkafüzet 43. oldalán a szöveges feladatot…

Nem választhatok olyan technikai megoldást, amihez notebook kell… A családok zömében több iskoláskorú gyerek van. Nem ragaszthatom oda azt az egyet a notebookhoz, ha a többinek is lecke van. Sok háztartásban számítógép sincs. Okostelefon akad, de legtöbbször egy, vagy maximum kettő. Hogyan kívánhatnám, hogy üljenek össze az elsősök, akik egy helyen élnek, ha nem szabad gyülekezni? S bevallom, nem vagyok olyan ügyes, hogy virtuális tantermet létesítsek. Maradt a messenger csoport kialakítása. A szülőket, hozzátartozókat összecsipegettem, s hálát adtam a Jóistennek, hogy a felnőttek hozzáállása példás a kezdetektől. Egymást hívták a csoportomba, már aki elérhető a virtuális világban. S ahogyan látom a szülők segítségét a feladatokban, József Attila sorain mosolygok: „Én egész népemet fogom…”

         Minden estére felveszem az oktató videóim. Olvasom a mesét, szótagolom, kitapsolom a nehezebb szavakat, írásnál mutatom, hogyan fűzzük egymásba a betűket, magyarázom a matematika feladatokat, éneklem a szlovák dalocskákat… Majd a videót összevágom, leegyszerűsítem olyan paraméterekre, hogy továbbítható legyen. Fotózom az aznapi feladatokat, mert nem egynek elkallódtak a dolgai. Meséket keresek a Youtube-on, bújom a Facebook tanári csoportjait, keresem a plusz ötleteket, szerencsére sok kreatív ismerősöm van, akiktől eltanulhatok új dolgokat. A sajátos fejlesztést igénylő tanulóim segítésére a kiváló gyógypedagógus, Perényi Csivre Zsuzsa tanácsait veszem igénybe.

        Minden reggel 9 órakor küldöm a csoportba a leckét, délután várom a megoldásokat, ha nem megy, elmagyarázom megint és megint, estére veszem fel a másnapi anyagot. S ez így megy körbe és körbe, kiegészülve a felső tagozat három osztályának angol óráival. Ott ugyanez a menet. Estére videó. Szavakat kiírom, nyelvtanra jegyzetet írok. Befotózom, videót veszek fel, olvasok, fordítok, nyelvtant magyarázok, kiejtést mutatok. Az osztályfőnökök nyújtanak segítséget ebben, küldik a saját csoportjukba az anyagom. Állandóan egyeztetünk, hogy ki dolgozik, ki nem. Mit lehetne tenni, kit hogyan motiválni.

        S megint csak csodákat tapasztalok. A nehezített körülmények ellenére is megszületnek a feladatok, a projektek.Akik az órákon nehezebben tartják a tempót, most lehetőségük nyílik saját képességeik szerint dolgozni. A videók fejlesztik a helyesejtést, a szövegértést. Meg is beszéltük a gyerekekkel, hogy ezt a módszert megtartjuk a klasszikus oktatáskor is.

        S mi legyen azokkal, akik ennek a rostának a lyukain kiestek? Nincs okostelefon. Nincs net. Nincs füzet, se ceruza.

Ha szerencsém van, elérem őket telefonon. Ilyenkor a lecke küldése sms-ben történik, a magyarázat telefonbeszélgetés során, a számonkérés /?/ szintén.  S akiknek a 21. század kihívásainak kell megfelelniük a 19. századbeli körülményeikkel? Mert sajnos vannak olyan gyerekek, akiket elveszítettem. Nincs elérhetőség rájuk. Nincs lehetőségem, hogy kommunikáljunk. Velük mi lesz? S ilyenkor összeszorul a szívem, hogy mit fogok velük kezdeni, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz? Mert vége lesz.

        S ha van tanító, tanár, aki ezeket a sorokat olvassa, biztosan egyetért velem abban, hogy olyan fokú türelemre lesz szükségünk, amilyet egy egyetemen sem tanítanak. Most aztán tényleg elő kell vennünk az egyéni bánásmód elvét, hogy a hatalmas különbségekkel visszaérkező gyerekeket egy –legalábbis hasonló - szintre hozzuk. Félre kell tennünk a félelmeinket, hogy hogyan tanítjuk majd meg az új évfolyam tananyagát.

Gyerekeket tanítunk, nem tananyagot!

Félre kell tennünk az előítéleteinket, nem büntetni a gyerekeket azért, amiről nem tehetnek. Tanultak volna ők.

        S bízzunk benne, hogy a viszontlátáskor nagyon kevés tanulónk meséli, hogy sajnos a vírus miatt elveszítettek valakit. Vagy, hogy még nehezebb helyzetbe került a családjuk.

        Legyünk emberek. Emberiek. Nőjünk fel ehhez a feladathoz. Ne legyünk most Tanárok! Térjünk kicsit vissza a gyökerekhez, legyünk paidagogoszok, gyermekvezetők. Vezessük át a ránk bízott gyerekeket ezen a bizonytalan időszakon! „Ez a mi munkánk…”

 

A cikk írója a Szent János Egyházi Alapiskola pedagógusa,

Koszorús Mátis Gréta

fotó: savvy

--- 

 

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetik meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727


A kultminor.sk oldalán megtalálhatjátok a támogatást élvező  termékeket.


KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!

Címkék