Őszi alkony
Kevenc évszakom az ősz....az elvackolás időszaka. A napfény nem szikrázó,perzselő, sokkal inkább melegen simogató. A szél örvényeket kavar az avarral, az orrunkat eltelítik a sűrűbb, párás illatok. Egyszerre hordozza magában a természet utolsó kivirágzásának ünnepét és az esős, ködös elmúlás szomorúságát. Egy Fekete István részletet hoztam nektek, olvassátok szeretettel!
Volt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt, mint más özvegyek. Könnyen síró, de telt-keblű, panaszkodó, de tele kamrájú, és ha köhögött is hébe-hóba - azt csak megszokásból tette, mert egészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már a földre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halk órák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály és emlékek járnak. Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura ilyenkor már kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festette, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat. Kései szüreteken az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva − amikor az idejük elérkezett. A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, a muzsikusé: November. Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.
Fekete István: Őszi alkony-részlet
kép forrása: Domonkos Melinda