Volt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt, mint más özvegyek. Könnyen síró, de telt-keblű, panaszkodó, de tele kamrájú, és ha köhögött is hébe-hóba - azt csak megszokásból tette, mert egészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már a földre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halk órák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály és emlékek járnak. Az özvegynek három fia volt.

A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura ilyenkor már kint hált a szőlőben.

A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festette, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.

A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat. Kései szüreteken az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.

Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva − amikor az idejük elérkezett. A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, a muzsikusé: November. Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.

Fekete István: Őszi alkony-részlet

kép forrása: Domonkos Melinda