Itt most a „tevés” alatt a lehető leghumánusabb módszereket értem, amiket a panellakásban már gyerekként megtanultunk és jószerével ügyesen hasznosítottunk is, a gondosan összehajtogatott újságpapír-hengerrel, vagy épp a jól megmarkolt függönnyel a nyitott ablakon való finom kiterelést, közben pedig ráadásként mindezen mozdulatsorokat verbális noszogatással is kísérve igyekeztünk megszabadulni a kellemetlen repkedő rovaroktól, igen, a vérszívóktól is, akik éjjelente ránk jártak. 

De hiába volt az erőszakmentes kommunikáció, a kedves kérés, a megértés. S hogy a lustaság, vagy épp a fáradtság miatt nem gyújtottunk lámpát, amikor már lefekvés után pár perccel sorra döngték a fülünkbe a csábos igét, azt már nem tudom. 

Csak annyit, hogy a paplan alatt töltött elalvásoknak vége, nem bírtuk tovább. Mivel hiába volt minden kérés, majd a parancs, előkerült egy légycsapó, aztán minden szobában lett egy-egy, hogy azonnal cselekedhessünk, ha a szükség törvényt bont. Így tehát lassacskán megoldódott a szúnyoghelyzet.

Muszáj volt belátnunk, be kellett keményítenünk!

A falun élés nem az izolációról szól - legalábbis számomra -, vagyis nem arról, hogy egy minél kellemesebb fészket építsünk a természettől elválasztva, minden porszemet kinthagyva, hanem éppen ellenkezőleg. A természettel karöltve képzeljük el a jövőnket. Szóval a szúnyogokra is, ahogy minden más kellemetlen rovarra a következő szabály érvényes, megszoksz, vagy megszöksz. S mivel mi már biztosan nem megyünk sehova, felvettük a kesztyűt és bátran használjuk a légycsapót, sőt, ha kell a hangyairtót is. 

Itt más a jelentése az életnek és a halálnak. Nem kering egyik körül sem akkora mítosz, mint a városban. Itt az elmúlás és megérkezés az élet napi velejárója.

Napi szinten születik és hal el valami körülöttünk, aminek akár magunk is tanúi lehetünk. Nem kell messzire menni a tapasztalatért, vagy könyvből olvasni és kölcsönvenni mások megéléseit, mert magunk is részesei vagyunk. Csak egy kicsit jobban kell figyelnünk. S ahhoz, hogy – ahogy írtam is -, mi is óvatosan beleolvadjunk a természet körforgásába, hogy valóban részesei és ne bírái, bitorlóivá váljunk, a „túlélés” érdekében nekünk is meg kell tennünk bizonyos dolgokat. Igen, ölni is. 

Érdekes figyelni magam, hogy az itt töltött hónapok alatt hogy jutottam el a „gyere, legyecske, mindjárt kiengedlek az ablakon, gyere, gyere” hozzáállásomtól a „hitvány szúnyog, úgyis kinyírlak” beállítottságig. Nem tudom, mi a következő lépés, de ha így haladok, még a végén képes leszek egy csirke nyakát is elvágni. Ezt persze nem ígérhetem! Talán majd a következő életemben ?  

fotók: pixabay

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetnek meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!