Az egy dolog, hogy a ház két végéből egymás kiabálásából is csak pár artikulálatlan, inkább állatüvöltéshez hasonló hangot hallottunk, de hogy képesek lehetünk fizikailag is elveszni, arról fogalmam sem volt. Pedig most nagyon úgy fest a dolog. 

A reggeli felkelés és az esti lefekvés a nap kizárólagos támpontjai, azaz a "Jó reggelt!' és a "Jó éjszakát!".

Se “Mi legyen ebédre?“, se egy „Kérsz kávét?“, sem egy „Hol vannak a cicák és mit csinál a gyerek?“ kérdés. Esetleg pár odavetett félmondatot szólunk, jelezvén, hogy – csodák csodájára – épp egy helyiségben tartózkodunk. De ezt is leginkább csak azért, hogy ne ütközzünk össze egymással.  

Egy kisebb lakás, a szűkebb tér egyértelmű előnye a fizikai közelség. Ami nem csak a bútorok tömör elrendezésében, a zsúfolt csetreszes tálalók, gazdag vitrinek, díszes étkezőszettek látványában és a szoba szélein, csúcsosan toronyba gereblyézett gyerekjátékokban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az ott élők is közelebb mozognak egymáshoz. 

Súrolja a poci a popót, amikor elhalad a másik mellett, hopp, egy pici tockos és nózi simi, vagy egy gyors séróigazítás, akár egy rövid és diszkrét intim zóna ellenőrzés.

Épp egy karnyújtásnyira voltunk egymástól. Szó szerint is. A szűkösség miatti feszengés megszűnésével egyidejűleg megjelent annak hiánya is. Nem mondom, hogy visszamennénk a kicsi helyre, újra egymás szájából enni, csak nehéz megszokni ezt a távolságot, ami most köztünk húzódik.

Ti hogyan küszöbölitek ki a közelség, az intimitás hiányát? Vagy csak azt, amikor kevés? Két és fél hónap telt el és arra jutottunk, hogy sokkal jobban oda kell figyelnünk egymásra. Hogy mikre pontosan?

• Ne csak “Jó reggelt, Szívem! Jó éjt, Drágám!” jusson egymásból! Sokkal több teljes értékű és kizárólagos figyelem kell a másik felé.
• A minőségi idő, valóban legyen minőségi idő. Ne legyen az, hogy mialatt beszélgetünk, közben valami teljesen mással foglalkozunk. Tudom, tudom, a munka nemesít, hát még a közös. De mi, akiknek az egyik legerősebb szeretetnyelve a minőségi idő, nem értékeljük úgy az egyidejű ásást és gereblyézést, mint a közös sörözéseket, vagy egy hangulatos naplementét.
• Tervezzünk közös programokat! Egy kis lakásban, akár falun, akár városban élünk, sokkal inkább érvényesült az ahogy esik, úgy puffan törvényszerűség. Könnyebben találtunk ki bármilyen murit. A nagy hely sokban kedvez az önálló tevékenységekhez, a magányos hobbikhoz, ugyanis van lehetőségünk elvonulni. Mindenki saját territóriummal bír és mivel tiszteletben tartjuk egymás intim szféráját, nem akarunk zavarni, így nem is torpedózzuk meg a másik, már előre kigondolt terveit.

Ennyi az összes bölcsességem – eddig. Meglátjuk, hogy mégis hogyan válik majd be hosszabb távon a nagy tér. …csak remélni tudom, hogy nem visszafordíthatatlan elmagányosodás lesz a vége, hanem az őszinte rádöbbenés, hogy - persze magunkat kiteljesítve is - egy nagy egész vagyunk.

fotók: pixabay

--

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetnek meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!