Ugyanis egy háznál kell minden! A legjobb, ha egy kész barkácsboltot költöztetsz a műhelyedbe, hogy felkészülhess a legváratlanabb helyzetekre is, a beázástól kezdve a repedt lambéria javításáig. Persze, ha van szakember a családban, vagy a közvetlen közelben, akár a szomszédban, az egyszerűen remek. De a legtöbb esetben ők sem tudnak azonnal hozzád sietni. Ha tehát egy csillárt szeretnél lecserélni, vagy épp csöpög a mosogatónál a csap, nincs azonnali segítség. Ez pedig rettenetes. Főleg akkor, ha eleve türelmetlen a természeted és képtelen vagy kivárni a sorod. S mivel tudjuk, hogy a suszter cipője mindig lyukas, nem beszélve a családja cipőiről, már tudod is, mikor kerülnél sorra. Igen, körülbelül soha.

Ha vidéken élsz, két lehetőséged van tehát. Az egyik, hogy addig küzdesz magaddal, míg egy végletekig alkalmazkodó teremtmény nem leszel, aki képes minden egyes alkalommal megvárni a megfelelő szakembert egy tökéletlen dolog tökéletesítéséhez, a másik pedig, hogy megcsinálod magad. 

De képzeld, a jó hír, hogy neked is van két kezed és két lábad! No és persze egy – itt-ott – jól működő agyad, ami képes megérteni az akár kissé bonyolultabb műveleteket is. Némi izom is van még azokon a végtagokon, tehát biztosan arra is képes vagy, hogy egyes tárgyakat felemelj és letegyél. Szóval, ha mindezeket sikerül összhangba hoznod, a kezeidet, a lábaidat és persze az agyadat, még az is kisülhet belőle, hogy egyes dolgokat sikeresen megszerelsz. Tudom, első olvasásra hihetetlennek tűnik, ez nekem is teljesen új volt. Ahhoz ugyanis nem kell semmiféle diploma, hogy önszorgalomból megtanulj olyan egyszerűbb műveleteket, amik az otthonod karbantartásához szükségesek.

Jéé, egy égő! Hopp, már be is csavartad. Wow, újra van világítás! Remek!

Miért ne lehetne így minden mással? – gondoltam hát magamban. Egy égő kicserélése régóta megy, szekrények összeszerelése és polcok felfúrása már-már gyerekjáték. Miért ne képezhetném tovább magam? Gyerünk hát! 

Egy jó nagy lélegzetvétel - és persze az azt megelőző több hetes vívódás után -, végre elkezdtem felszedni a gyerekszobában a cementlapokat. Csodálatos, mintás, kő hatású gyönyörűségekről van szó, amik már legalább 90 évesek és több generációt kiszolgáltak már. Idő kellett mire rávettem magam, de igenis, ezen a szobán változtatni kellett, ugyanis az egyik sarka komolyan megsüllyedt az évtizedek alatt, tehát midenképp ki kell egyenlíteni ahhoz, hogy lakhatóvá tegyük.

A legnagyobb meglepetésemre, az első, pajszerrel szétzúzott cementlap után majdhogynem az összes darab csodálatosan feljött. Olyan állapotban vannak most, hogy a talaj szintezése után akár vissza is lehetne tenni őket. 

Gyönyörű cementlap ide, vagy oda, én két napon keresztül csak pihegtem. Úgy fájtak a kezeim, hogy még egy, már kibontott befőttes üveg tetejét sem tudtam letekerni. Erre azért ritkán van példa. Ki kell jelentenem, hogy három óra (!) kemény fizikai munka után telesen elhagyott az erőm. 

Lehuppantam a kanapéra - ami még mindig bent volt a szobában -, kezemben a több kilós feszítővassal, és arra gondoltam, hogy miért lehetek ilyen kimerült. Hiszen még a nulladik lépésnél sem tartok! Messze nincs fent az összes cementlap, a vakolatot sem vertem még me, a talaj sincs még szintben és ez még mindig csak a könnyebbik része. Hogy lehetek mégis ilyen fáradt? Míg ezen töprengtem, becsukódott a szemem és ott helyben elaludtam. Arra keltem, hogy hideg van. Kihűlt a testem, dideregtem, nem is csoda, egy izzadságtól nyirkos trikó nem túl kellemes viselet egy eleve hűvös szobában

Ahogy végiggondoltam magamban, hogy milyen sok munka vár még itt ránk, és milyen gyenge vagyok már most, egyre nőtt és nőtt bennem a tisztelet azok iránt a férfiak és nők iránt, akik ilyen, vagy ehhez hasonló fizikai munkát végeznek nap mint nap.

Ahogy éreztem a fájdalmat az izmaimban, elképzeltem, hogy nekik biztosan nincs egy puha kanapéjuk a munkahelyükön, ahová tíz percre lepihenhetnek. Nem. Keményen kell dolgozniuk legalább nyolc órán kezesztül, vagy épp addig, amíg be nem fejezték az aznapra kitűzött célt, mindegy, hogy kint esik, vagy fúj, mindezt azért, hogy egyáltalán megkapják a napi jussukat. Nincs párdon, nincs pihenés, sok helyen még ebéd sem. Egy kapaszkodó lehet talán, a cigiszünet. Nem csodálkoznék tehát, ha valamelyik kőműves csupán azért kezdene el dohányozni, hogy több szünete lehessen. 

Láttam magam kívülről: egy eltunyult irodai dolgozó, koszos ruhában, a fáradságtól zavaros tekintettel, aki ugyan képes fizikai erő kifejtésére, de csak ideig-óráig. 

Az biztos, hogy vidéken nem megy semmi egyről a kettőre. Kell a kitartás és komoly elszántság szükséges ahhoz, hogy ilyen kemény fizikumot igénylő feladatokat végezzen el otthon magának az ember. Még az is mindegy, hogy szereti-e a barkácsolást, vagy sem, mert miután az utolsó szuszt is kipaszírózta magadból, talán már élni sincs kedve. Személy szerint azt a napi sört is tökéletesen megértem, amivel esténként ezek a jómunkásemberek megajándékozzák magukat. Megérdemlik!  

A szakmunkások egyszerűen elengedhetetlenek! Képtelen vagyok mindent egymagam megcsinálni. Ha neki is állnék, egyszerre csak kis apró lépésenként haladhatnék, ami nagyon meghosszabítaná a felújítási munkálatokat.

Minden egyes folyamatot pontosan megtanulni, megfelelő anyagismeretet szerezni, gyakorlat nélkül pedig csak lutri az egész. Vagy sikerül, vagy nem. Persze, tudom, egy háznál elengedhetetlen a kockázatvállalás is. Főleg, ha spórolni szeretne az ember. A bontást pedig – persze megfelelő védőfelszerelésben –, egyedül is meg tudjuk csinálni. Ezért kezdtem hát neki. És rettentően jó érzés volt. Még akkor is, ha teljesen kipurcantam tőle. 

Elmondhatom, hogy szorgalmasan haladok tovább és nem adom fel az első nehézségeknél. Nehogy már egy kis szoba kifogjon rajtam! ?

Mivel független hírportálunkat a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, melyet a következő számlaszámon tehetnek meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK SZÉPEN A TÁMOGATÁSOKAT!