Ha jól számolom, mi vagyunk az ötödik generáció, akik ebben a csodás 90 éves házban laknak. S ahogy nemrég – még az itt töltött első éjszaka előtt megtudtam –, nem halt meg itt senki. Mondjuk nem mintha tudni akartam volna. Ha eszembe is jutott, nem volt bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem. Egyszerűen csak jó volt itt, már akkor éreztem, amikor először átléptem a küszöböt.

Én megértem, egy ház nem tehet a lakóiról. Nem lehet(ne) hibáztatni azért, amiért mondjuk meghalt valaki, vagy sanyarú sorsot éltek benne, vagy épp ki tudja, milyen cég, vállalkozás, üzlet működött itt.

Nem haragudhatunk rá, hiszen egy ház pőrén áll előttünk, kiszolgáltatva az emberek kénye, kedvének. Ez a négy, illetve sok fal megszámlalhatatlan nehéz pillanatot, örömöt, bánatot láthatott már, melyekkel ő is együt sírt és nevetett. Ennek nyomát érezni talán, amikor belépünk egy idegen, régi házba. Még soha nem jártunk ott azelőtt, mégis eltelít egy bizonyos érzés. Még talán ismerős is. 

Minden bútor táncol

Az akkori módszereknél, csak most látom, ahogy ebbe az idős házba költöztünk, hogy egyáltalán nem a pontosság volt a fontos, nem a falak szög egyenessége, a padló kikezdhetetlen vízszintje, vagy a mennyezet és az ajtónyílások derékszögei. Egy volt a fontos, hogy élhető legyen. Teljesen megértem őket.

Itt érzem először: van helyem élni. 

Ahogy berendezkedtünk, észrevettük, hogy sehol nem találunk egyenes talajt. Ide-oda húzogattuk a bútorokat, az ágyat, az íróasztalokat, a mosógépet, de még a legkisebb székünknek sem találtunk olyan felületet, amin mind a négy láb stabilan állt volna. Nagyot kacagunk mindig, amikor aludni megyünk, egy mozdulat és már billenünk, egyik erre, a másik arra. Szegény mosógépünk is igen vicces, ahogy a centrifugal. Annyira dolgozik azon, hogy eleve ne ugrándozzon fel, s alá, amint forog a dob, a döcögés pedig még rátesz egy lapáttal. Olyan mintha a ő is táncot járna a bútorokkal. 

Mindenki milyen boldog! Már csak az hiányzik, hogy mi is táncra perdüljünk. De jó! :) 

Beleszerettem a nagy ablakokba. Itt ülök épp az egyik előtt. Régi, fehérre mázolt, három szárnyú ablakokról van szó, melyek szinte a plafonig érnek és beengednek minden létező fényt.

A legnagyobb szobáknak kell ez a magasság és szélesség is, ugyanis alsó hangon is 5x5 méteresek. Itt van a legnagyobb szükség a kinti világosságra. A redőnyök teljesen felhúzva, kint épp veszettül ugatnak a kutyák, mert épp most hajott el egy szénával telerakott lovaskocsi, rajta egy szürke kabátot viselő ősz hajú bácsikával, aki fáradt tekintettek végül csak-csak idesandított a nagy csaholásra. Azt hiszem a kutyókákat inkább a lovacska érdekelte, nem a bácsi. Szép, sőtét sörényű, kecses gyönyörűség volt, amint elhajtottak előttünk, ügyet sem vetett a hangos korcsokra, akik ennek ellenére - vagy éppen ezért - majd’ széttépték a kerítést. 

Aztán nagy csend lett. Az a csend, amit a faluban úgy szeretek. Ez a kinti csend, nagyon hamar képes belső csenddé átlényegülni. 

Tehát itt ülök, a nagy fehér ablak előtt, ebben a nagy térben. Várom, hogy lefőjjön a kávé, miközben azt számlálom, milyen teendőim vannam még mára. Delután 2 óra van. Dolgozom.   

Beszélünk egymáshoz és semmit sem hallunk

Megszoktuk, hogy eddig a kis bérlakás bármely pontjából - persze, ha épp nem dübörgő techno, vagy a gyerek kedvence, a hajtépős rock szólt -, teljesen jól hallottuk egymást. Teljesen biztosak lehettünk afelől, hogyha mondtunk valamit a másiknak, aki a lakás túlsó felén tartózkodott épp, akkor is megfelelően hallotta.

Na, hát ez most nagyon nincs így. Az a része stimmel, hogy ugyanúgy folyamatosan beszélünk egymáshoz, ahogy eddig, de az már nem, hogy mindent hallunk is.

Annyit talán képesek vagyunk elcsípni, amikor a másik fennhangon visszaüvölt, hogy nem hallom, ezért aztán megpróbáljuk még hangosabban közölni a mondandónkat, s amikor másodszorra, illetve harmadszorra dübörög a válasz, a nem hallom, nem hallom, inkább odamegyünk, ha annyira fontos, vagy feladjuk a dolgot, ami jelenleg sokkal gyakoribb.

Teljesen újra kell kondicionálnunk magunkat. Egy más üzemmódot kell elindítanunk, ami kompatibilis az ittléttel.

Minden porcikánkkal tudatában kell lennünk annak, hogy hol vagyunk. Ugyan figyelmeztet a tágas tér, a sok friss levegő, a táncoló bútorok, a nagy csendek, de mégis. Tudom, még csak két hét telt el. Mi ugyanazok vagyunk, de egy teljesen más életet élünk,

úgy is fogalmaztunk már, hogy mintha egyenesen más emberek életét élnénk. ...és milyen jó! 

--- 

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetik meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!