Gyermekkorban természetesek ezek a szerepjátékok, hiszen egyfajta szereptanulás is egyben, amivel megtanulják a gyerekek, hogyan alkalmazkodjanak a világhoz. De mi a helyzet velünk felnőttekkel, akik sok esetben az álarcosbál után sem tesszük fiókba a maszkot? Mert sok a jelmezes ember, nagyon sok! Van,aki érdekből viseli azt,- van, aki félelemből,- s van, aki a könnyebb boldogulás érdekében, legyen szó családi, baráti vagy párkapcsolati helyzetekről. De léteznek olyanok is, akik teljesen összeolvadtak már az álarccal.

Ráégett arcukra, s észre sem veszik, hogy elveszítették teljes önmagukat.

Hosszú párkapcsolatban nem ritka az ilyen. Előfordul, hogy már a kapcsolat kezdetén egy jelmezbállal indítanak. Hiszen az elején mindenki imponálni akar, a legszebb arcát mutatni. Valójában ez még nem megtévesztés, csupán a meglévő szebbik jellemük előtérbe helyezése. Ezek létező tulajdonságaik. A baj ott kezdődik, amikor olyan dolgokat mutatnak álcaszerűen, amivel nem is rendelkeznek. S ez a maszk szép lassan az évek alatt részükké válik. Hogy is vethetnék le magukról, hiszen a párjuk a „jelmezes embert“ szerette meg. Teszik némán a dolgukat úgy, ahogy elvárják tőlük. Teszik a dolgukat mosolyt színlelve, de a maszk alatt életunt arcukon fagyos, fáradt fintor ül.

Szomorú dolog, hogy családon belül sem merik sokan pucérra vetkőztetni lelküket párjuk előtt.

Aztán jó esetben, egy szép napon szorítani kezdi őket valami belül. Nem értik, ami eddig jó volt, egyszeriben miért kényelmetlen. Visszagondolnak fiatal énjük önfeledtségére, s végignéznek szürke önmagukon. Hova tűnt a fény az arcukról? Bölcsebbek már, mert mélyről jövő vágy és kíváncsiság ösztönzi őket, hogy felfedezzék önmagukat. S ezen az úton szép lassan rájönnek, hogy mekkora ára van az álarcnak! Mert az, hogy maszkírozzák, rejtegetik magukat, komoly energiába kerül. Fáradtan, dühösen és elszántan tépik le magukról a színes leplet, felvállalva színtelen, évek során elfénytelenedett arcukat. Már nem érdekli őket a sérülékenységtől való félelem, már nem akarnak többé erősnek látszani.

Tudják, hogy az álarc mögött rejtőzködő rettegők, túl sok jótól fosztják meg magukat,s az idő egyre csak fogy....

"A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék." /Csitáry-Hock Tamás/

foto: Foto: Reprodução/Internet