Kemény osztályfőnökünk volt, de suli után első volt az iskola pálya, ahol a „Baťában” vett szivacslabdát rúgtuk rongyosra. Így visszatekintve gyönyörű évek voltak, és bár sok mindenben korlátozott bennünket az akkori rendszer, mindannyian megvívtuk harcainkat.

Abból az osztályból többen jelentkeztek középiskolába, és ha jól emlékszem, nyolcan a helyi gimnáziumot tartották a megfelelő választásnak, amely jó ugródeszka volt a főiskolához. Többen viszont más alternatívát választottak. Egy alkalommal Ostraváról jöttek iskolánkban, és az osztályfőnök megkérdezte ki szeretne bányásznak tanulni. Markotán Adolffal ketten jelentkeztünk az egész iskolából, és kaptunk egy kérdőívet, amit otthon a szülőkkel ki kellett tölteni. Otthon aztán jó anyámtól kaptam egy „eligazítást”, és másnap, abban a formában, ahogy hazahoztam – kitöltetlenül – vittem vissza a formanyomtatványt az iskola titkárságára.

Mindig csodálkoztam azon diáktársaimon, akik szinte minden feleltetéskor vagy dolgozatíráskor jó jegyeket kaptak, ők voltak a tiszta egyes tanulók, akik tartották az osztály átlagát. Három részre oszlott az osztály. Jó tanulók, közepesek és rosszak. Szerintem egyszerű volt a képlet. A közepeseknek nem volt fejük, hogy jó tanulók legyenek, mi rossz tanulók pedig nem tanultunk eleget, hogy közepes tanulók legyünk. Valahol aztán a hátsó réteget lazábban is kezelték a tanárok, aminek mi akkortájt nagyon is örültünk.

Egy szónak is száz a vége, a jó tanulók mindig több figyelmet kaptak, mint a gyengébbek.

Aztán a minap, mikor a kisdiák otthon mesélte szüleinek, hogy pályaválasztás kapcsán mit mondott a „tanító” az általa választott foglalkozásról, eszembe jutottak ezek a régi emlékek.

„Többre is vihetnéd a lityi fityi fodrász szakmánál, ha kicsit jobban tanulnál.” – mondá a pedagógus.

A diák hazaérve csak annyit mondott az anyjának: anyuuu te nem is mondtad, hogy a fodrászat egy lityi fityi szakma.

Azon nyomban fel is tettem magamnak a kérdést, hogy talán a villanyszerelés is lityifityi? És a szobafestő, de akár az asztalos, kőműves, varrónő, szakácsnő - ezek mind lityifityi szakmák?

Kedves pedagógus társadalom! Sajnos ott tartunk, hogy a takarítónő jobban keres, mint egy tanítónő, és a kőműves fizetése jobb a tanár úrétól. Igen, ez sajnos a rendszer hibája, de azért engedtessék már meg, hogy bár silány az a munka, ha rosszul rakja a falat a kőműves, de az is silány, ha a jövő nemzedékét „lityifityi” módon képezzük.

Tanárnők kérem, az Önök haját kik csinálják?