Amikor Werner Lorant 2012 márciusában visszajött a DAC-ba, és már másodszor lett szeretett klubunk edzője, több edzésre is kijártam, „hátha lehet tanulni valamit a nagyoktól”.

Simon Gyuszi félistenként tisztelte a Fehérhajat,

én nem. Hosszú egy hónapot töltött el a csapat élén.

Őt követték Radványi Miki, Marič és Németh Kriszti. Bevallom Krisztit féltettem, hiszen olyan helyzetben vette át a csapatot, ami tőle tapasztaltabb edzőknek is meghaladta volna képességeit.

Ezután nagy dérrel-durral érkezett meg László Csaba,

akinek volt egy jó nagy adag szerencséje, és a hazai meccseken nyolcezer ember a háta mögött.

Mindenki megrökönyödésére fél év után elküldték őt, sokak szerint megalázó módon. Csaba távozását még mindig homály fedi, én viszont csak azt nem értem a mai napig, hogy miért futkosott ki a székely a nézők közé.

Az olasz úriember Marco Rossi a maga eleganciájával kijelentette, hogy nem szeret Dunaszerdahelyen.

Kicsit durcáskodott, végül azért kivezette a DAC-ot Európa futball színterére.

Lett is belőle egy magyar válogatott megbízás! Ami számomra rejtély, hogyan kapcsolódik egy olasz a magyar futballközeghez.

Hyballát az első mérkőzés balett mozdulatai után, amit stílusosan egy sárga kék sportcipőben lejtett, sokan félkegyelműnek tartották, néhányan pedig az „anyag” eredetét firtatták. Lett belőle klubrekord, egy lengyel-görög on tour és Slovan verés. Peternek menni kellett,

de magasan hagyta azt a bizonyos lécet a maga precizitásával, őrült modorával és bohém viselkedésével.

Most itt van egy portugál, aki olyan csapatban futballozott, hogy a világ csodálta, de már valaki megírta, hogy aki jó focista volt, nem biztos, hogy jó edző is lesz. Van egy olyan érzésem, hogy most sem kaptunk hosszú távra vezetőedzőt, de ne legyen igazam!

Úgy gondolom a sok edzőváltást valamivel kompenzálni kellene.

„Mert ugye egy edző, nem varázsló!”

kép forrása: pixabay