Suhajda Szilárd a VándorLáss estek vendégeként beszélt Dunaszerdahelyen a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban a nagy kalandról. A sok fényképnek hála, mi is részesei lehettünk az utazásuknak, a nagy kihívásnak, ami hatalmas teljesítménynek számít a mászók között.

Az est a már megszokott módon kezdődött, a beszélgetést a VándorLáss alapítója, Kovács „Kovi” Zoltán nyitotta meg, aki bemutatta Szilárdot. Pici bevezető után fejest is ugrottunk a nagy kalandba. A két hónap, mely egy ilyen hatalmas hegy megmászásához kell, igen komplex szervezést igényel. A fizikai és szellemi ráhangolódás elengedhetetlen ahhoz, hogy elérhessék a célt, az áhított 8611 méteres magasságot.

A célországuk tehát Pakisztán volt, ahol 50 fok várta őket, amikor megérkeztek. Hatalmas szmog és por lepte a fővárost, így alig várták már, hogy a rövid, pár napos ismerkedés után elindulhassanak a cél felé. Két hetet vett igénybe, mire eljutottak a hegy lábához, amit még egy hét gyaloglás követett az első hegymászó táborhelyig.

Sem teherhordót, sem hegyivezetőt nem vettek igénybe az út során, ahogy oxigénpalackot sem. Tábori szakács alkalmazása viszont törvényileg kötelező, így nekik is két fiatalember segítségét kellett kérniük.

Nagy magasságokban kiemelten fontos a megfelelő fényvédelem. Több ezer méter magasságban már hiányoznak azok a légrétegek, amik megszűrik a Nap sugárzását, így komoly égési sérüléseket szerezhetnek a mászók. Ők csősálat, 100 faktoros fényvédő krémet, valamint esernyőt használtak. Mint elmondta, ez utóbbi volt a legtutibb megoldás.

Szilárd 2014-ben látta meg először a K2-t egy messzebbi csúcsról, akkor született meg benne az elhatározás. 2015-ben és 2016-ban is megpróbálkozott a megmászásával, de olyan akadályokba ütköztek, amiket képtelenek voltak kiküszöbölni. Nagyon rossz időjárás fogadta őket mindkét évben, csak a szerencsének (vagy a hegymászók intuíciójának?) volt köszönhető, hogy nem történt tragédia.

Az oxigén nélküli mászásnál nagyon fontos a megfelelő akklimatizáció, mialatt a testet hozzászoktatják a ritka levegőhöz. Szilárdék azt a megoldást választották, hogy az éjjeleket a magasabban fekvő táborukban töltik majd, majd visszatérnek az eggyel korábbiba. Megint felmennek, majd megint visszatérnek. Így a testük folyamatosan hozzászokik a zord körülményekhez.
 

A nem megfelelő oxigéntartalmú levegő tüneteit azonban kb. két hét után ők is megtapasztalták, ami tompa fejfájással, szédüléssel, hányingerrel járt. Ilyen magasságokon a test vízigénye úgy 6 liter lenne egy nap, ők 4 litert ittak meg minimum. A táborhely egyik oldaláról a jeget hordták magukhoz és melegítették fel, a másik oldala pedig az ürítésre használatos terület volt.

A kulcs a jó idő volt, mondta Szilárd. Ha nem lett volna ilyen jó idő, akkor ugyancsak nem lettek volna olyan zavartalanok a fent töltött éjszakák. Így kipihenten, felkészülten vághattak neki a falnak másnap reggel. Magukkal vittek az útra egy olyan hordozható antennát, melynek segítségével remek wifi jelet tudtak venni, így családjaik, barátaik minden fontosabb eseményről értesülhettek.

A csúcs előtti utolsó 150 méter volt a legnehezebb. Hosszú órák kellettek, hogy sikerüljön megtenni. Viszont az az érzés mindent kárpótolt.

A hegyek világa egy külön világ, amit soha nem leszünk képesek uralni! Ezért szeretnek a fiúk inkább úgy fogalmazni a hegyek "meghódítása" helyett, hogy ők csupán vendégeskednek ott.

Az előadás végén tehettek fel kérdéseket is a látogatók. Aki eljött, egy komoly történelmi esemény részleteiről hallhatott, és mondhatni "beavatottként" távozhatott.

A KulturPass egész szerkesztősége nevében gratulálunk Suhajda Szilárdnak és Klein Dávidnak!

fotó: Bernáth Mikke