De addig, ha máshogy nem is, egyéb kommunikációs formákkal is megelégszem. Mert igazából egy szemernyit sem panaszkodhatok – nem kérdés, ez a régi ház beszél hozzám.

Enyhe célzásokat tesz arra, hogy kezdjek már végre valamit magammal,

• ahogy például szaglik a mosogató (persze csak néha, mondom, néha), jelezvén, hogy ne csak a főzéssel foglalkozzam, hanem takarítsak már el végre magam után,
• vagy a konyhaszekrény tetején felejtett és persze kibontott macskakaja konzerv, amibe már mindenféle állat beleköltözött, és úgy bűzlött, mintha.. nem is tudom, semmiféle hasonlat nem jut eszembe, ami viszont biztos, hogy rettenetes émelyítő szag terjengett mindenfelé,
• vagy a gyerek és a cicókák által félig megrágott, majd a szájukból kiesett falatokra, kekszdarabkákra azonnal lecsapó hangyabandák,
• vagy a galambfos a frissen mosott takaróhuzaton,
• vagy a kerti fésülködőszekrénybe beköltözött méhcsapat (vagy darázs?! ki a fene tudja), azaz egy bazinagy ijesztő kaptár,
• vagy a kutyagumival aláaknázott első udvar,
• vagy az egyre gazosabb térkő közök,
• vagy a lehulló esőt tároló hordónkban kedvesen ficánkoló gyilkos szúnyoglárvák nyüzsgő hada,
• vagy a hegynyi kupacban heverő építkezési törmelék,

mind mind komoly jelentéssel bírnak. 

Hé, ház, értem én, értem! Érteeem! Hagyj már! Elég, nem bírom, kivagyok.

Inkább megkeresem a ház legtávolabbi szobájának legbelső sarkát, majd magzatpózba zsugorodom és megvárom, míg vége nem lesz a emberfeletti megpróbáltatásoknak, hogy vége legyen az összes kínnak, ami a házzal együtt gyötör. Vagy hogy megjöjjön a tél, hogy lefagyjon végre az összes növény töke, hogy kétszer is meggondolja, hogy tavasszal újra kihajt-e, hogy jól orrbavágja őket a fagy és még az élettől is elmenjen a kedvük, nem hogy attól, hogy az egész házunkat, mint valami lassú zombisereg, akik az élet(ter)ünkre szomjaznak, ellepjenek.

Áh, végünk, végünk!

Igen, nagyon jól látjátok, most igencsak borúsnak látom az életem, akkor is, ha hétágra süt kint a nap. Nem szabadna panaszkodnom, tökéletes az idő a kerti tevékenységekhez. Sok napsütés és kiadós esőzések váltják egymást kedélyesen, manna hull az égből is - csak épp nem nekem. Mert én legszívesebben most azonnal visszaküldenék minden magszaporító áldást az Égbe, ami azért hullik alá, hogy újabb kis életke sarjadjön a földből, vagy akárhonnan.

Ne, lécci, nagyon kérlek, kérem szépen, ne nőjön már semmi! Nem akarok több felbőszült gaztengert látni, sem ember méretű fűcsomókat, sem giga vakondtúrást, sem savanyú szagú, reményvesztett szilvapotyogást. 

Elég volt!

Elég volt! Komolyan. 

...

Bár tarthatnék egy kis szünetet, hogy szusszanhassak! Bár megállna az idő és ne történne semmi, amíg még levegőt kapkodva pihegek! De ez – persze – nem lehetséges. 

Próbál beszélni hozzám a ház, a kert is. Érzem, hogy biztat, hogy végtelenül türelmes velem. És gondoskodó. Érzem, hogy itt soha nem árvulhatok el, hogy mindig lesz egy óvó és védelmező kéz a fejem felett. S bízom benne én is. Nem adhatom hát fel!

A házunk egy külön entitás, már tudom, egy a családtagjaink közül. Ő is kér enni, minden nap, vele is törődni kell, ölelni, szeretgetni, ugyanúgy védelmezni, ápolni és megóvni. Ebben a különös egymásrautaltságban élünk mi most egymással, egymásban, abban az időben, amikor a kapcsolatok egyre személytelenebbé, valódi érzelmektől mentessé válnak. Hát, nálunk most épp az ellenkezője zajlik, mindenünk megtelik személyiséggel, a tető, a garázs, a postaláda, a tűzhelyen főtt húsleves, a nappali szőnyege, a kiskanál a kávénkban, a fogkefe, minden, ami körülvesz minket.

Eggyé válunk. Mind. 

---

fotók: pixabay

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetnek meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!