Hogy így, miután benőtt a fejem lágya és én is a rendes helyi, háztulajdonos, illetve hiteltulajdonos átlagpolgárok táborát gyarapítom, szülőként, teljes munkaidős anyaként meg tudom-e valósítani azt, amiről álmodtam.

Hogy miért költözöm vidékre? Mert kevésbé szeretnék teher lenni. Kisebb ökonómiai lábnyomot hagyni Földanyánkon. Persze minden "vidéken újrakezdőnek" más a motivációja. Nekem ez az egyik legfontosabb indokom.

Szeretnék minél kíméletesebben élni, majd észrevétlenül, láthatatlanul elmúlni. Addig is kegyesen bánni a környezetemmel, tisztelni a benne élőket, az emberektől az állatokig, a méhektől a madarakig, a hódoktól a kis hangyákig, az első fűszától az utolsóig. Együtt mozdulva, együtt lélegezve. Egyszerűen összhangban lenni mindazzal, ami körülölel. Mélyről, a zsigereimből fakad ez. 

Ez az észjárás pedig, a jó „paraszti” logika egyértelműen falura, egy házikóhoz húz.

Fene se gondolta volna, hogy pécsi születésű, nagyvárosi leányzóként épp itt, Felvidéken telepedem le. Mindenesetre nagyon úgy néz ki. Harmadmagammal gyarapítom majd a szakállas apácákról elnevezett (?) csallóközi kisközséget, Apácaszakállast, ami már több évtizede a közvetlen mellette fekvő, Ekecs nevű falu részét képezi. A címünk tehát ekecsi, de mi büszkén ragaszkodunk majd apácás, illetve szakállasi mivoltunkhoz. Ahogy észrevettem, itt pontosan megkülönböztetendő e kettő elnevezés: vagy szakállasi valaki, vagy ekecsi.

Az udvar áldás! Az illatos, puha fű, amin a most négy éves gyermekem felnőttként végigsétálva felidézheti majd gyerekkora legszebb éveit, az önfeledt kacagásokat, a bújócskát a kertben, virágaink illatfelhőjét, a bokrok apró szúrásait, amint oda bebújva, kuncogva várja a szemfüles hunyó, az anyja lépteit.

És sok-sok olyan emléket is, melyek még meg sem történtek.

Ugyanis még ott sem vagyunk. Egy félig üres lakásban ülök most, a (volt) albérletünkben, ahonnan űzött vadként törnék már ki, főleg most, a Covid-19 miatti karantén idején.

Legyen ez a kis beszámolóm az első rész. De ha jobban belegondolok, inkább a nulladik, hiszen még semmi sem történt, csakis az a szörnyű nagy várakozás, az izgalom és a hosszú tervezgetés van mögöttem.

Évek teltek el, míg bele mertem vágni. Közben töbsször lemondtam róla, majd újra reménykedtem, hogy mégis sikerülhet. Őszintén? Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú folyamat lehet eljutni A-ból B-be. Hogy ilyen hosszúvá tudom tenni magamnak. Mert kétség sem fér hozzá, hogy egyedül én tettem ilyenné. A türelmetlenségem és a sok kósza ötlet, a lehetőségek megszámlálhatatlan, mégis korlátolt száma azt eredményezte, hogy az oly egyszerűnek és könnyűnek vélt lépések közt annyi rejtett kanyar, annyi elágazó bújt meg, hogy mire a fő ösvényt megtaláltam (kitapostam?), addigra hegyet, völgyet, folyót, mezőt bejártam. Legalábbis úgy érzem most. Mintha mindent ismernék már, ami egy ház vásárlásához kell. Minden dimbet-dombot, nem várt buktatót. Még akkor is, ha egy idegen országban, idegen nyelven, egyszóval idegenben élek.

De itt vagyok, végre! Eljött a nagy nap, már csak egyet kell aludni.

Holnap átveszem annak a háznak a kulcsait - ami így előre megvan vagy egy kiló is, mert az ott lakó néni minden egyes ajtót lelkiismeretesen zárt -, így kiszabadulhatok a levegőre. Lesz kert, virágok, elég kék és zöld. Macska, kutya. Később még tyúkok is.

Lesz minden. Munka is – bőven.

--- 

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetik meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!