A minap álmodtam egy pici kis konyháról. Pici kis konyha volt, benne sok-sok ember. A sezlonyon ültem az ablak alatt, és  figyeltem őket. Hangosak voltak, mint egy nagy olasz család. Tízéves önmagam mosolygott vissza rám álmomból, az a sok ember pedig az én nagy családom volt nagyszüleim házában. Úgy gondolom, egy sima vasárnap délután lehetett, mert ünnepnapokon a ritkán bemelegített hidegszobában ültünk volna, nem a kis konyhában. És csak úgy jöttek az álomképek...

 ...mama a sparhelt mellett állt... mi gyerekek a sezlonyon egy kupacban henteregtünk... a felnőttek az asztal körül, vagy a kredencnek támaszkodva beszélgettek...

 A nagy asztal a konyha közepén, ha most így jobban  belegondolok, nem is volt annyira nagy, de valami csoda folytán mégis elfértünk körülötte, ha együtt volt a család. Az egyszerű kis fa asztal, melyet egy fehér, keményített abrosz képes volt pillanatok alatt ünnepi díszbe öltöztetni, és terülj-terülj asztalkává változtatni. Volt, mikor puritán fa lapja fölött komoly beszélgetések zajlottak, és vágni lehetett a levegőt, ahogy nagyapám komoly tekintete az asztal végéből ránk szegeződött.

Emlékeimben mégis a nagy beszélgetések, boldog kacagások, kártya partik és nótázások színtere maradt. 

Mondják,- ahogy az otthon lelke a konyha, a család lelke az asztal körüli együttlét!

Itt kezdődik a nap, és itt fejeződik be. A családi asztal biztonságot ad felnőttnek és gyereknek egyaránt. A gyerekek itt tanulják meg a fontos dolgokat. Az asztal körüli családi beszélgetések formálják világnézetüket, fejlesztik kommunikációs készségüket. Megtanulják a fő viselkedési formákat és szerepeket családon belül. Panaszkodunk, hogy gyerekeink önzőek, és nem ismerik a tiszteletet? Vajon a családi asztalnál példát mutatunk-e, tanítjuk-e őket, mint ahogy azt régen tették szüleink, nagyszüleink? Úgy sajátítottuk el a tisztelet fogalmát, úgy vésődött belénk, hogy észre sem vettük azt. A családfő irányította az étkezést, ő mondta az áldást, szedte elsőként az ételt, és szelte meg a kenyeret. Az ő helyére nem lehetett leülni, bármilyen hisztériába tört is ki a gyerek.

Nézzünk magunkba őszintén,- a mi asztalainknál vajon ki a „családfő“?!

Ha egyáltalán van asztalunk! Gyönyörű otthonaink vannak, de konyháink egyre kisebbek. Az asztalokat sok esetben felváltják emiatt a magasított konyhapultok, ami mellé sokszor le sem ülünk. Állva, futtában bekapunk pár falatot és indulunk dolgunkra. A családi közös étkezések helyett, mindenki külön időben ül asztalhoz, és magyarázzuk a miérteket időhiányról és felgyorsuló világról. Pedig a közös étkezés az összetartozást jelenti. Vajon nem mi rontjuk el?

Álmodtam egy pici kis konyháról, tele szeretettel. A konyha közepén egy pici, de erős lábakon álló asztallal. Az asztal körül azokkal az emberekkel, akiktől sokat tanultam, s akiket kitörölhetetlenül szívembe zártam...

képek forrás: pinterest,njherald