A valóság fogalma

Mint egy kis hangya, építem szorgosan a élő láncot, mit építem, én magam vagyok a lánc egy erős, örök, szakíthatatlan darabkája, de a nagy építkezés és gyarapodás közben még csak elképzelni sem tudom, e láncnak melyik része a feje, a farka, a törzse, vagy éppen az agya. Ha egyáltalán létezik ilyen. Szóval nem látom az egészet, nem látom, hogy merre tartok és azt sem, merre van az arra. De hova is megyek? Minek ez a lánc és miért kapaszkodom ösztönösen abba, aki hozzám hasonló? 

Ezernyi kérdőjel villódzik a szemem előtt egy lélegzetvételben. Megállt az idő, megszűnt a tér is. Egyedül vagyok. Ami jó. Talán végre megértem a miértem. 

Újraértékelődött a valóság fogalma. Most, hogy nem hajtom a magam igazát, nem próbálom cizellálni képzelt világképem, nem dolgozom tovább élményeim részletesebbé tételén, most, hogy nem szalad(hat)ok a vágyaim után, megkérdőjeleződni látszik mindaz, amit eddig valóságnak véltem.

Vannak, akik minduntalan próbálják fenntartani azt a képet (illúziót?), ami idáig bennünk élt és mindent meg is tesznek ennek érdekében. Próbálnak beállni ugyanabba a sorba, ahol az eddigi, jól megszokott kockacukor kapható, nem látják, hogy máshol is van édesség. Egyszerűen nem veszik észre, mert képtelenek elvonatkoztatni.

Teljesen megértem, hogy nehéz az eddigi, megszokott kocka formát felülírni és mondjuk folyékonnyal, vagy kerekkel behelyettesíteni.

Most minden a feje tetejére állt, talán mi magunk is. Megszüntek a formák is, vagy ha nem is szüntek meg, biztosan átalakulóban vannak. 

Mi a Rend „szere”, a vágyott rendszer receptje?

Valóban ennyire megváltozott a világ? Valóban ilyen könnyen változhat minden? Valóban ilyen könnyen kifordulhat magából az eddig stabilnak hitt nagybetűs Rend?

Neked mit jelentett eddig a vallás, a szabadságba vetett hit, a tudományos magyarázatok, melyek sorra megcáfolni látszódnak az újra és újra napvilágra kerülő információk tükrében?

Egyáltalán birtokunkban lehet-e a megfelelő információmennyiség annak megítéléséhez, hogy megérthessünk, ami körülöttünk zajik? Kire hallgathatunk? Ki a beavatottabb? A többdiplomás pajtink, az orvos haverunk, az ismerős nővérke, a gyerek háziorvosa, a kormány egy alkalmazottja, talán egy szimpatikus politikus, vagy az utca végi kuruzsló, aki most nem győzi adni az időpontokat? Talán senki sem.

Ki az, akire hallgathatunk most? Ki az, akinek, akiben hihetünk?

Annyi biztosan kiderülhetett már számodra is – s ha sorra figyeljük a híradásokat, netes hírportálokat, előbukkannak a finom csúsztatások –, hogy nem úgy informálnak minket, egyszerű polgárokat, középszerű földi halandókat, ahogy az a tényeknek megfelel. Például arról sem értesültünk, hogy amikor a vírus már itt volt – hónapokkal korábban. Tudom, számos dologról nem tudunk még, olyan veszélyekről sem, ami jelenleg is, láthatatlanul körülvesz minket. Talán nem is kell. Nem bánom, hogy nem tudok mindenről.

A kapaszkodó

Kíváncsi lennék, hogy miben hiszel most, mi mutat irányt neked a továbbhaladáshoz? Eddig viszonylag könnyű volt a helyzet, a felelősségünk ezer irányba osztódott, nem éreztük a súlyát. Ott volt a vallás, a barátaink, a munkahelyünk, a családunk, és még sok más, amire eddig támaszkodhattunk, de most minden felfordulni látszik.

Most kié a felelősség? Egyedül a Miénk! Az életedért egyedül Te vagy felelős ! Uh. Ezt igen nehéz elismerni. Nem igaz?

Felismerni talán nem is annyira, mert most mind érezzük azt az émelyítő gyomorgörcsöt a hasunkban, ami akkor fog el, amikor a koronavírusra és a kormány korlátozó intézkedéseire gondolunk. Egyszerűen hánynunk kell. De most nem emésztetlen, bortól színes, bűzös rágcsát, hanem epét. Az pedig igen keserű. 

Folytatjuk a hétköznapi rutinunkat, mintha mi sem történt volna, de valami megváltozott. Robotszerű mozdulataink éles zöreje tompán morajlik a nagy csendben, ami most körülvesz. Értelmetlen zajt csapunk.

Próbálunk visszavenni, de ez a kettő összeegyeztethetetlen, vagy a rutin, vagy a csend, vagy a rutin, vagy a csend. Valaki mondja meg végre, mit kell tennünk? 

Kitől kérjünk segítséget, hogy kivezessen az erdőből?

Oda a jól kitaposott ösvény. Eltévedtünk vajon? Nagyon úgy tűnik. Annyira eltávolodtunk a természettől, hogy a saját lábnyomunkat sem ismernénk fel, nem hogy tüzet rakjunk, vagy kunyhót építsünk. Vadak ejtéséről ne is beszéljünk!

Te nem szégyelled, hogy idáig jutottál? Mert én nagyon. Most döbbentem rá arra, hogy egy kenyeret is nehezemre esik megsütni. S ha a szokásos létfenntartásomhoz szükséges dolgokra gondolok, hát, komolyan át kell értékelnem, valójában mi is kell az életbenmaradáshoz.

Fotók: Pixabay

---

Mivel független hírportálunkat a Kisebbségi Kulturális Alap döntőbizottsága idén nem támogatta, ezért az olvasók hozzájárulását kérjük a további működésünkhöz, amelyet a következő számlaszámon tehetik meg:

SK66 0900 0000 0051 6455 9727

A kultminor.sk oldalán megtalálhatjátok a támogatást élvező termékeket.

KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÁSOKAT!